A nagy találkozás (1 rész)

Belegondoltatok már, milyen érzés, ha egy közeli rokonotok híres? Nos, tegyétek össze a két kezeteket, amiért nincs szerencsétek hozzá. Én már csak tudom, mert ebben élek. Amióta a bátyám, Louis híres, nincs egy nyugodt pillanatom sem. Mindenki azzal nyaggat, hogy adjam meg a számát és kérdezgetnek mindenről amihez abszolút nincs semmi közük. Még így sem volt nyugtom, hogy Louis Los Angelesben él, én pedig Londonban tanultam. Ugyanis vele laktam már egy ideje L.A.-ben, amikor egy cserediák program keretében átraktak két évre az iskolám londoni testvériskolájába. De végre, ma már otthon tölthetem az éjszakát. Legjobb barátnőm, Alice Johanson már nagyon hiányzott és természetesen a lüke bátyám is. Remélem Louis bemutat a One Direction további tagjainak, mert eddig nem volt alkalmam találkozni velük. Csak ünnepekkor tudtam hazajönni, amit értelemszerűen mindenki a saját családjával töltött. Rengeteg képet láttam róluk, de így nem tudom megítélni őket. Annyit azért észrevettem, hogy mind észbontóan aranyos és helyes srácok. Remélem jóban leszek velük. Amint leszálltam a repülőről rögtön megpillantottam legjobb barátnőmet amint lökdösi Lou-t és eszeveszetten kalimpál nekem. Tudom, hogy illetlenség, de nem fogtam vissza magam, sikítva szaladtam hozzájuk. Mindkettejük nyakába borultam egyszerre. Annyira hiányoztak már. Szinte minden nap beszéltünk skype-on vagy valamilyen formában a neten, esetleg telefonon, de az nem adja vissza azt, ahogy imádni való bátyám magához szorít, vagy Alice ugrálva ölel ezzel késztetve arra, hogy csatlakozzak hozzá az ugrálásban, amit persze szívesen tettem.
- Remélem nem baj, hogy öt sráccal fogsz együtt lakni.- mosolygott rám Lou. Csak megrántottam a vállamat. Mindig is jobb kapcsolatot ápoltam a fiúkkal mint a lányokkal. Az egyetlen lány akit közel engedtem magamhoz az Alice, ő is azért mert ugyanazt az elvet vallja mint én és persze azért, mert egyenesen imádom a csajt.
- Persze, hogy nem baj. Hisz ismersz.- feleltem, az udvariasság kedvéért.
- Akkor induljunk, hátha a többiek már éledeznek.- mondta Alice és már rángatott is a kijárat felé. Kint hülyeségből arcon pusziltam Lou-t, mire egy nő rögtön elénk pattant.
- Louis, ő a barátnőd ?- kérdezte, reménykedve a nagy sztoriban.
- Nem, ő a húgom, Amy.- mosolygott a nőre, majd elnézést kérve otthagytuk őket és beültünk a kocsiba. Ránéztem a kocsiban lévő zenelejátszóra, majd hátra Alice-re, aki tudta, hogy mire gondolok. Asking Alexandria. Ez kell most nekem. Kotorászni kezdtem a lemezek között, majd megtaláltam azt, amire nagy betűkkel rá van írva "Asking Alexandria". Kicsúsztattam a többi közül, behelyeztem a lejátszóba és elindítottam. Lehúztam teljesen az ablakot és hangosra vettem a zenét. Hamarosan a környékünkre értünk. Ott már mindenki tudta, hogy hazajöttem. Ez a zene csak a mi kocsinkból bömböl. Erre csak plázacicák és SelyemRambo-k élnek rajtunk kívül. Mégis mindenki aki kint volt, adott valami visszajelzést. Néhányan elmosolyodtak, intettek, vagy éppen beintettek. Az utóbbiaknak mosolyogva, nyelvet kinyújtva mutattam be. Haza értünk, Lou leállította a motort, ezzel a zene is kikapcsolt. Kivettem a hátsóülésre dobott táskámat és kiszálltam. Sietősen benyomtam a kapu elektromos zárjának kódját. Igen, erre szükségünk van. Nemcsak a rajongók miatt, mikor csináltattuk rengeteg betörés volt felénk. Beléptünk az ajtón, Lou felakasztotta a kulcsot, majd bekiáltott, hogy megjöttünk. Erre a négy srác leszaladt a lépcsőről. Elképesztő, hogy mennyire helyesek mind. Mosolyogva, két-két puszival köszöntöttek engem. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor Harry valahogy, nem is tudom, nem mondom, hogy helyesebb, de ő így első látásra nagyon tetszik. Felcipeltem a 3 teli bőröndömet, berendezkedtem a szobámba majd néhány perc járkálás után lementem a többiekhez.
- Mit szeretnél csinálni, Amy?- érdeklődött Alice, Zayn-hez bújva.
- Egyetlen egy vágyam van. Deszkázni akarok, most azonnal!- jelentettem ki mosolyogva.- Jöttök velem?- pislogtam körbe. Kínosan elhúzták a szájukat, Alice szeme pedig felragyogott, ugyanis ő imád deszkázni. Biztatásképpen hozzátettem, hogy ismerek egy helyet, ahol rohadtul senki sem jár. Öt éve deszkázok ott és még senkit sem láttam arra, egyszer sem.
- Részemről oké, bár nem tudok deszkázni.- mosolygott kicsit elpirulva Harry. Miután mindenki beleegyezett, felszaladtam a szobámba a szerelmemért (a deszkám), közben visszaordítottam a lépcsőről, hogy a kocsiban várjanak meg. Mire kiértem már kint ültek. A Converse kis táskámat felakasztottam a vezetőülés fejtámlájára, majd beültem. A többiek pislogtak zavartan.
- Célszerű, ha én vezetek. Így nem tévedünk el.- tettem hozzá, a világosság kedvéért.
- Van egyáltalán jogsid?- kérdezte Zayn. Bólintottam, majd előhámoztam a táskából a pénztárcámat és az ölébe dobtam. Félig felvonta a szemöldökét, mire mondtam neki, hogy ha nem hiszi el, megnézheti. Miután mindenki elhitte, hogy tudok vezetni és van jogsim, elindulhattunk. Néhány perc múlva megálltam.
- Mi történt?- kérdezte Niall.
- Megjöttünk!- felelt helyettem Alice és kinyitotta az ajtót, hogy ki tudjon szállni. Leállítottam a motort és én is kiszálltam, majd bezártam a kocsit. Letettem a deszkát és el is indultam. Valami hiányzott. A zene! Imádok  zenét hallgatni deszkázás közben. Szinte szárnyakat ad. Elfelejtem, hogy más is létezik rajtam és a deszkámon kívül. A srácok kérték, hogy mutassunk trükköket. Hát oké, beleegyeztünk. Rengeteg trükköt megcsináltunk. Elkönyvelték, hogy vérprofik vagyunk. Ezen csak mosolyogni tudtunk. A deszkákon ültünk, a srácok pedig körülöttünk a földön. Zayn felállt, felhúzta Alice-t a deszkáról és megcsókolta. Keserédes mosolyra húztam a számat, miközben néztem őket. Eszembe jutott, hogyan váltunk el egymástól Andy-vel, amikor elmondtam neki, hogy Londonba fogok tanulni. Órákig veszekedtünk. Mindent egymás fejéhez vágtunk. Az volt az utolsó hozzám intézett szava, hogy nagyon reméli, jól érzem majd magam Londonban. A maró gúny ami a szavaiból áramlott rettenetesen fájt, sőt még mindig fáj. Három gyönyörű vele töltött év után nagyon rossz volt, hogy elveszítettem. Két éve semmit sem tudok róla. Kérdezgettem Lou-t, hogy beszélt-e vele. De amikor már fél éve csak azt a választ kaptam, hogy itt koncertezik a bandájával, ott turnéznak, erre jár, arra jár, feladtam. Nem volt erőm tovább várni, hogy megtudjam, hiányzok neki. Mert nem is hiányoztam. Semmi életjelet nem adott magáról így nem vártam már rá. Továbbléptem rajta. A szüleim megtanították, hogy aki nem keres, annak nem hiányzom. Amíg ezen gondolkodtam, kicsit elszomorodtam.  Ezt Harry észre is vette.
- Baj van?- kérdezte halkan mély hangján. Felnéztem gyönyörű arcára, kerestem zöld tekintetét, miután megtaláltam, sóhajtottam egyet.
- Nem. Csak egy hülyeség.-feleltem fojtott hangon.
- Látom, hogy valami nem oké. Elmondod? Megbízhatsz bennem!- simította meg az arcomat.
- Csak a volt barátom jutott eszembe. De már nem lényeges. Elfelejtettem őt. Már nem érdekel!- győzködtem őt.
- Ha nem vagy neki elég jó, nem érdemli meg a gondolataidat sem.- okított bölcsességével. Hogy okosabbnak látsszon bebandzsított, amin rögtön elnevettem magam. Fél karral átölelve hozzábújtam. A hirtelen jött bátorságom csak engem lepett meg.
- Köszönöm!- suttogtam. Csak bólintott egyet és átkarolta a vállam. Még deszkáztunk egy kicsit, de miután kezdett sötétedni, inkább hazamentünk. Otthon még rengeteget beszélgettünk a nappaliban. A srácok nagyon szimpatikusak eddig. Mindannyian nagyon jó fejek. Asszem' már is imádom őket.